A következő címkéjű bejegyzések mutatása: világ. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: világ. Összes bejegyzés megjelenítése

2007. április 27.

tirpak-admin
Hot&Tóta A. Lajos: Okosságomról


Bár már sok érdekeset írtam, elitek és birkák, van, amivel még mindig adósotok vagyok. Eddigelé sosem beszéltem nektek az én fene nagy eszemről nyíltan. Bújtatottan persze ott volt a sorok között, az értőknek. Ám most nyilvánvalóvá kell tennem, hogy mindenki tudja, mennyire is vagyok okos.

Túl.

Ez az én legnagyobb bajom, ez a túl okos mivoltom nekem – ezért értenek ily kevesen. Ezért csúszik lefelé a blogom is az indexen, és a könyvem is ezért fogyott ennyire visszafogottan. Túl okos vagyok nektek, na. Néha bizony még magamnak is. Ezért ordítozom naphosszat, hogy ezt felfogjátok. Nehéz dolgok ezek.

Annyira okos vagyok, hogy nem szoktam ingyen írni sem. Hát hülye volnék. Ha egyszer fizetnek érte, miért csinálnám ingyen, nem? De. Az pedig, hogy fizetnek érte, érthető. Ugyanis eszement jól írok. Ki is tüntetnek érte néha. Ez is azért lehet, mert ilyen okos vagyok, asszem. Ma ezredszer is lerántottam a leplet a rendszergazdáról például. Tudjátok, ő az a szakállas fiatalember, akivel egy katolikus pap buzul, miközben arról cseverész vele, hogy az apja milyen és mekkora. Furcsa foglalatosság ez, bár gondolkodni jó, főként azoknak persze, akik még nem elég okosak ahhoz, hogy séróból tudjanak mindent, mint én. Ezek után fel nem foghatom, miért nem én vagyok az emberiség jókora részének spirituális vezetője, és miért egy rendszergazda az. Aztán még ünneplik is. Pedig én okos vagyok. Eh.

Mi, okosok, persze tudjuk, hogy másik ünnepet kell óhajtani, más vezetőkkel, más célokért. Ti egyelőre egy kicsit kevésbé tudjátok, mint én. Ez azért van, mert ti nem vagytok ennyire nagyeszűek és bátrak. Ne is akarjatok azok lenni. Egyrészt úgyse menne, vannak ilyen eleve elrendelt dolgok, de nem akarok a predesztinációval előhozakodni mostan. Fontosabb, hogy ti azt nem tudhatjátok, birkák, hogy mekkora teher ennyire nagyon okosnak lenni. Boldogtalan ám nagyon az ennyire okos ember élete, sokkal boldogtalanabb, mint az ostoba hívőé.

De hát mindenkinek megvan a maga keresztje.



2007. március 30.

tirpak-admin
Hot&Tóta A. Lajos: Az álom


Sehogy sem tudott újra elaludni. Már jó ideje csak forgolódott a sötétben, behunyt szemmel, nyugtalanul. Pihenni próbált. Ami azt illeti, igazán ráfért egy alapos pihenés. Nemrégiben ugyanis rengeteg dolga akadt, és mi tűrés, tagadás - ezt neki magának is be kellett vallania - bizony elfáradt kissé. Bár utálta a gondolatot, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy az idő felette sem múlik el teljesen nyomtalanul. Szőrzete, mely korábban oly jóleső büszkeséggel töltötte el, hófehérré vált és hiányossá, és ízületei sem voltak már olyan jó állapotban, mint azelőtt. De azért mindent egybevetve, a korához képest nagyon jól tartotta magát. Emiatt igazán nem volt oka a szégyenkezésre. Ráadásul tisztánlátásával, eredeti ötleteivel és elsőrangú problémamegoldó képességével rendkívül elégedett volt. Biztosra vette hát, hogy amint átmeneti tompasága megszűnik, nagy dolgokat fog még véghezvinni. Most viszont rettenetes fáradtságot érzett, hiszen beteg is volt a jó múltkorjában. Aludni vágyott. Aludni, kikapcsolni egy kicsit az agyát, végre nem gondolni semmire. Regenerálódni.

Ehhez minden feltétel adott is volt. Sötétség, csönd, kényelem. Csak az a fránya álom ne járt volna folyton a fejében. Az a nyavalyás álom nem hagyta nyugodni. Egyébként ritkán álmodott. Még ritkábban fordult elő, hogy az álmai említésre méltók lettek volna. Az meg aztán tényleg sohasem történt meg vele, hogy a látomásai visszatérjenek. Már csak ezért is meglepte ez a mostani eset. De ettől eltekintve is furcsa volt.

Tökéletesen tiszta, valósághű képeket látott. Hihetőeket, erőteljeseket. Mégis; az egyes részletek érthetősége, követhetősége ellenére az álom egésze kuszának, összefüggéstelennek tetszett. Azt nem lehetett mondani, hogy nem volt benne rendszer, de ez a rendszer egészen torznak hatott. A legdöbbenetesebb pedig az volt az egészben, hogy kitalált alakjainak minden egyes tulajdonságát ijesztő pontossággal látta. Hát igen, érdekes dolog ez a virtualitás – gondolta magában. Alakjainak jelzői mintha külön erre a célra jöttek volna létre, olyan tökéletesen határoztak meg mindent. Civilization – ez a szó többször is visszatért, hogy megnyugtassa. Elmosolyodott. Végre nem kellett a dolgok jelentésén tovább töprengenie, a fogalom oly tökéletesen írt le mindent. A fejében keletkező érzések kérlelhetetlen egyértelműsége mindenféle találgatást feleslegessé tett.

Először egy kislányt látott, fehér ruhácskában, hajában mezei virágokból fonott koszorúval. Egy napsütötte réten ült, ártatlan kis arcán kedves mosollyal; körülötte zöldellt a fű, ameddig a szem ellátott. A közelből madárcsicsergés hallatszott. A kislány gyönyörű, barna szemei fényesen csillogtak, és pici, piros száját álmélkodva tátotta el. Két színes pillangót nézett. A lepkék virgoncan kergetőztek, vidáman és játékosan repkedtek virágról-virágra, könnyedén, légiesen kerülgették a lány aranyszőke hajfonatait. Körös-körül béke és nyugalom honolt.

Ám egyszer csak elmosódtak az ártatlan arc körvonalai, és a madárcsicsergést dobpergés erőteljes hangja nyomta el. A fű eltűnt – helyén széles főút vizes betonja terpeszkedett. Az úton katonák meneteltek - kemény arcélű, harcedzett férfiak és fiatal, a serdülőkoron alighogy túljutott fiúk. Csak az erő van, mondogatták félhangosan, ütemesen. Vállukon puska, szemükben elszántság; barna bakancsuk súlyosan döngött a kövön, és nehéz fémsisakjukról apró patakokban folyt nyakukba a víz. Bár gyorsan mentek, a sor nem akart csökkenni.

Aztán újabb kép tűnt elő. Emberek sürgölődtek egy zajos piactéren. Kofák árulták a portékáikat, Mesterlegények kergetőztek vad röhögéssel, amott pedig jól megtermett malacot forgatott valaki a nyárson. A tér közepén egy nagyhangú ember kiabált valamit, aztán mutatványosok léptek színre, és kötelességtudóan mókázni kezdtek. A fogadóból vidám éneklés hangja hallatszott.

Nemsokára azonban mindez a távolba veszett, és helyét a sötét űr foglalta el. Két fehér szkafanderes alak szerelt valamit egy fémszínű űrhajón. Néha, amikor egymás közelébe kerültek, biztatóan mosolyogtak vastag üvegburájuk mögött. Szemlátomást boldogok és elégedettek voltak, mint Malacka az űrben. Ezalatt a kék bolygón, valamelyik tévécsatornán egy kopasz ember magyarázta, hogy valami Gagarin nevezetű már évekkel azelőtt megmondta az űrből visszatérvén, hogy az a bizonyos akárki a felhők felett sincs, azaz nincs. Szavait tapsvihar nyomta el. Az álmodó arcán halvány mosoly suhant át.

De hamarosan szertefoszlott ez a kép is, és a háttér élénk sárgára változott. Kopár sivatag rajzolódott ki, homokja forrón perzselte a tétován álldogáló fekete kisfiú meztelen talpát. Csupa csont és bőr volt, csak a hasa dagadt ki hatalmasan. Kisebesedett fején otthonosan telepedtek meg a lomhán zümmögő legyek. Felette, párezer méter magasan, repülőgép húzott el, és mintha felesleges poggyásztól szabadulna meg, egy neutronbombát pottyantott ki magából.

A gép átrepült az óceánon, és egy óriási, tündöklően kivilágított városban landolt. A pilóta kiszállt, és mielőtt hazatért volna, még bement a hipermarketbe. Fagylaltot vett, csipszet, meg az esti sportújságokat. A pénztárosnő gyakorlott, automatikus mozdulatokkal húzta le a vonalkódokat. Ez aztán az igazi hatékonyság, gondolta a pilóta elégedetten. A hangszórókból lágy zene szólt. Ölni, és élni hagyni.

A dallam azonban egyik pillanatról a másikra megváltozott, ünnepélyessé, fenyegetővé vált. A falak egymás felé futottak és sokszorosukra magasodtak; műanyag borításuk is leolvadt, és a helyén nem maradt más, csak csupasz kövek. A kórus tiszta, erőteljes hangja betöltötte az egész templomot. A hívek pillantása emelkedett gyönyörről tanúskodott, arcukról a megtisztulás, az átlényegülés, az értékes dolgok felé fordulás igaz öröme sugárzott. A levegő megtelt szépséggel és erénnyel; túláradó, őszinte hittel. A templom előtt egy arab kisfiú kóricált éhesen. Something wicked.

A következő kép, amit látott, egy barlang körvonala volt. Középen tűz lobogott, amelyet állatbőrbe öltözött harcosok ugráltak körül. Zsákmányuk, a kiterített, jámbor pofájú medve, békésen, meghunyászkodva hallgatott. Utáljátok ellenségeiteket, skandálták kórusban az átszellemült alakok. Lassanként már kezdett megalvadni az állat sebeiből kiömlött vér. A vastagabb fadarabok időnként meg-megroppantak a tűzben, mely meleg, sárgásvörös fénnyel világította meg a hideg falakat. Fortélyos félelem igazgatta őket, nem csalóka remény. A táncoló, torzonborz figurák árnyékképei között elővillantak néhol egy-egy barlangrajz mesteri vonásai.

Aztán a göröngyös szikla sima felületű, fekete táblává változott. Rajta fehér krétával bonyolult egyenletek sorakoztak. A táblánál szemüveges, fiatal tudós állt, és rendívül izgatottan, nagy hévvel magyarázta szerény javaslatát a feszülten figyelő kollégáknak. Előadása végén dörgő, szűnni nem akaró tapsvihar söpört végig a termen. A falon nagy, digitális kijelzőn fordult visszájára az idő. The final countdown. A tapsvihar dörgése egy pillanat alatt ágyúdörgéssé erősödött, melyben a harctérről fejvesztve menekülő emberek rémült ordítása nyomtalanul veszett el. Szemükben félelem ült, borostás, mosdatlan arcukat teljesen ellepte a rettegés. A levegőben bombák által felszakított földdarabok és közéjük keveredő csonka végtagok kavarogtak. Nem messze ettől a helytől önmaguk árnyékára lesoványodott férfiak és nők, fekete-fehér csíkos ruhában meneteltek egy lapos épület felé, melynek magas kéményéből sötéten gomolygott elő a füst. Alig lehetett látni a füst árnyékától, hogy ez bizony sekély sírhant. Egyszer csak a tömegből kivált egy áttetszően elvékonyodott asszony, és elszánt arccal, bicegve-sántikálva futott a megváltó, áramjárta szögesdrót irányába. A ráripakodó gépfegyveres suhanc már nem tudta megakadályozni a tervét.

Aztán egy kisfiút látott felnőni az álomban, aki lehetett éppen ennek az asszonynak a fia is. Látta amint a fiú elvégezve iskoláit egyetemre ment, majd gazdag bankárrá vált; és látta ahogy szánakozó arccal, tehetetlenül széttárt karokkal tagadta meg a kölcsönt attól az ismeretlentől, aki meg lehetett éppen a gépfegyveres suhanc fia is. Az ismeretlen a bankból kilépve buszra szállt és hazament. A konyhai lámpa kampójára felkötött merev, élettelen testének lassú imbolygása szürke árnyékot vetett a befejezetlen búcsúlevélre, amelyet családjának hagyott hátra. Hevenyészve aláhúzott címe így szólt: Az ügynök halála.

Temetésén együttérzőn kondult meg a hitközség kegyes adományokból felújított harangja; hangjára még szorosabban simultak egymáshoz a szerelmesek, akik a temető melletti kis park ütött-kopott padján csókolóztak. Remegő hangon súgták egymás fülébe, hogy együtt maradnak, míg csak meg nem halnak. Régen volt, hogy is volt? A következő képen ugyanezt a párt látta néhány hónappal később. Egy nőgyógyászati rendelő várójában ültek. Mikor rájuk került a sor, idegesen elbúcsúztak egymástól, és a fiú nyirkos tenyérrel, szemében ijedt sajnálattal nézte, ahogy kedvese belép a fertőtlenítőszagú helyiségbe. Az őszülő halántékú orvos szomorú arccal, fejcsóválva fogott hozzá, hogy kikaparja a lány méhében megfogant gyermeket. Szabadság, szerelem.

Aztán hirtelen felébredt. Fejében összevissza kavarogtak az álom furcsa képei. Bárhogy szeretett volna, sehogy sem tudott újra elaludni. Tisztában volt vele, hogy az volna a legjobb, ha mindezt gyorsan, egyszer és mindenkorra elfelejtené, és soha, soha többé nem gondolna rá. Fennállt a veszélye, hogy valaki tényleg kimondja majd azokat a bizonyos mondatokat. Ettől megijedt, és mindent ki akart törölni az agyából amit látott, és minden mást is, ami egyáltalán kapcsolatban lehet vele. El akarta felejteni ezt az egész virtualitást, úgy ahogy van. Hasztalanul. Much ado about nothing, gondolta elmélázva. Pontosan tudta ugyanis, hogy nem lesz képes gondtalanul megpihenni mindaddig, amíg nem tesz valamit. Valami lényegeset; valamit, amire éppen ez az álom készteti. De hát mit is tehetne?

Csak egyetlen megoldást tartott lehetségesnek. Igen, tudta már, hogy nem tehet mást, ha azt akarja, hogy nyugta legyen végre. De vajon helyes-e ha azt teszi, amiről úgy érzi, hogy meg kell tennie? Van-e joga hozzá? És vajon jó az egyáltalán, amit kigondolt? Töprengeni kezdett. Megkísérelte elképzelni a következményeket, minden egyes apróságot körültekintően igyekezve mérlegelni, az összes részletet lelkiismeretesen megvizsgálni. Heads up, mondogatta magának, ismételgetve az álombéli figurát. Heads up. Erősen próbálkozott, de minden hiába. Nem ment.

Körülötte teljes volt a sötétség és a csönd. Vajon jó az, amit kigondoltam? – tette fel magának a kérdést sokadjára. Helyes? Vagy helytelen? Sehogy sem tudta megadni rá a választ. Mindegy. Legalább érdekes – gondolta keserűen. Azzal nagyot sóhajtott, és megteremté az eget és a földet.

És lőn este, és lőn reggel. Első nap.

2007. március 28.

tirpak-admin
Hot&Tóta A. Lajos: Távol, és mégis közel


Kedves Nézőink! Örömmel jelenthetem be, hogy bolygónk szerkesztőségünktől legtávolabb eső részéről, a planéta átallenes pontján lévő Új Zélandról is megérkezett első olvasónk. Üdvözöljük! Egyúttal hozzáfűzzük, hogy adásunkat ezt követően már csak az Antarktiszról beeső látogatók esetén szakítjuk meg rendkívüli jelleggel, mára ugyanis a FosBlog elérte, hogy az összes nagyobbnak nevezhető szárazföldről értékeljék szakmai hozzáértésünket. Le vagyunk nyűgözve.


Ugye Önök is?

2007. március 26.

tirpak-admin
Hot&Tóta A. Lajos: Percről-percre - Kis színes


Örömmel jelenthetem be, hogy néhány órával ezelőtt megérkezett a FosBlog első afrikai látogatója. Dél-Afrikából, Stanfordból (Western Cape). Ezzel egyidejűleg hívnám fel rá a figyelmet, hogy immár minden kontinensen olvassák iránymutatásunkat, az Antarktisz kivételével.

Szerencse, hogy egyelőre csak modest proposalunk van, atombombánk nincs. Éppen ezért afrikai látogatónk viszont - megintcsak - van.

Engedje meg, hogy szerkesztőségünk és olvasóink nevében kitörő örömmel üdvözöljem!

2007. február 28.

tirpak-admin
Hot&Tóta A. Lajos: ArmyGeddon

Kár, hogy nem humoristának születtem. Ha annak születtem volna, vicces embernek lennék elkönyvelve, és a legutóbbi kis szösszenetemet is tréfának tartották volna. Így viszont félremagyarázzák, félreértelmezik, és azt vízionlják egyesek, hogy náci ideológiát terjesztek, amikor Lebensraumról és szükségszerű megoldásokról beszélek csupán, ráadásul még csak nem is kormányzati, mindössze blogírói szinten, szerény javaslat formájában. Nem értik a viccet ezek a köcsögök, basszameg. Lófaszt se tudnak ezek. Kár, hogy nem humoristának születtem.

Azt is sajnálom, hogy humanistának sem születtem – ha már a humoristaság nem jött össze. Ha humanistának születtem volna, nem írnék ugyan a maihoz hasonló szerény javaslatokat, ellenben teljesen zizi lennék, és olyanokat mondanék, hogy élethez való jog meg esélyegyenlőség. Ilyet persze csak agyhalottak mondanak, hiszen minden elit tudja, hogy csak az erő van, és hogy az ártalmatlan négerektől nem csak a bányát, hanem a földet és az életüket is célszerű elvenni. A tudatlan, nyámnyila ostobaság persze borzalmas a humanizmusban, de azért vannak jó oldalai. Például egész jó csajokat lehet dugni, és tuti, hogy már a vezetője lennék egy ilyen gittegyletnek, amilyen teszetosza szerencsétlenek azok mind. Ha pedig már vezetem, egy kis átalakítás kell csupán az eszmerendszer tökéletesítése végett. Mondjuk kezdjük ott, hogy kit tekintünk embernek. Ezt kell legelőször meghatározni, hiszen a humanizmus tárgya nem lehet más, csak az ember. Na most, amennyire tudom, az ember színe fehér. Na jó, rózsaszín meg egy kicsit sárga, attól függ, hogy éppen milyen passzban vagyok, és melyik sárgáról van szó. Az ember színe viszont egészen biztosan nem barnás, és főleg nem fekete. Ha az embert akarom védeni, akkor korlátoznom kell minden élőlényt, ami veszélyt jelent az emberre. Ha a korlátozás kevés, rezervátumba kell zárnom, ha az is kevés, muszáj megölnöm. Nem, dehogy: nem akarom én ezt tenni, de ha egyszer nincs más megoldás… jöjjön aminek jönnie kell. A humánum nevében. Kár, hogy nem humanistának születtem.

A személyes katasztrófám viszont mégis leginkább az, hogy nem 70 évvel korábban születtem. Akkor volt táptalaja az ilyesminek rendesen. Most kénytelen vagyok egy blogba becsempészni, egyelőre. Szégyen-gyalázat. Volt idő, amikor az ilyesmi megafonokból harsogott, eh, régi, méltatlanul meghurcolt napok. Hitler persze három okból is tévedett: egyrészt mert túl szűk kereteket szabott a genocidiumnak, és nem volt elég következetes – pedig a gondolat alapvetően helyes. Másrészt a zsidókat belevenni hülyeség volt, már csak a harmadik ok miatt is: rajta vesztett. A szövetségesünk, az Egyesült Államok tudta, hogy még nem érkezett el az idő. Ezért eltaposta a rendszert, de szerencsére továbbvitte a gondolatot. De a királynőt megölnötök nem kell félnetek jó lesz – fog ez még nagyobb megafonokból is harsogni. Haladó gondolkodóként azt is tudom, hogy az a nap közelg. Az lesz ám a riadó, csillagosok, katonák.

Jó érzés végre-valahára a győztesekhez tartozni. Jó érzés végre-valahára igazi morálfilozófusnak, szabad gondolkodó elitnek lenni, a kultúra bölcsőjében, valahol Európában. Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel. Szerencse, hogy gyereknek születtem.

Nincs új a napalm alatt.

2007. február 22.

tirpak-admin
Hot&Tóta A. Lajos: Tíz kicsi indián

Tíz kicsi indián
Nincs köztük kegyenc --
Óhazából jőve győznek,
Maradt csak kilenc

Kilenc indián
Minek csatangolsz?
Etelköz és Verecke,
S nem maradt csak nyolc

Nyolc kicsi indián
Kövér rét a tét --
Harcol avar, szláv;
S nem maradt csak hét

Hét kicsi indián
És Vajk' mit tudhat?
István nevében
Nem maradt csak hat

Hat kicsi indián
Űzött törököt,
Nándorfehérvárnál
Nem maradt csak öt

Öt kicsi indián
Ostromolni mégy!
Budát visszavettük,
S nem maradt csak négy

Négy kicsi indián
Reformált, haladt --
Kiegyezés után
Csak három maradt

Három indián
Elkeserítő…
Háborúk és diktatúra --
Megmaradt kettő

Kettő indián
Kordon fele megy
Egybeolvad győztes testük,
S nem marad csak egy

Egy szem indián
Manituhoz tart
Volt egyszer egy nép
Amíg meg nem halt

2007. január 26.

tirpak-admin
Kovátsch Gamma Bertalan: A harci helyzet

Figyeljetek, gyerekek. Ma háborúsdiról írok. Régen háborúztunk, itt az ideje. Mindenki tegye le szépen az ásóit, te is Pistike ott hátul. Letenni azt a homoksüti-formát, figyelj ide a kezemre. Ez egy rakéta, látod?

Na és most figyeljük a terepasztalt. Középen van Irán. Nem belekérdez, hülyegyerek, majd mindjárt elmagyarázom. Szóval voltak eddig az amerikaiak, az oroszok és a kínaiak. Az amerikaiaknak voltak nagy rakétáik, na erre az oroszok se voltak restek, építettek egy bazi nagy hálót. Ha jön az amerikai rakéta, akkor majd felakad a hálóban. Na, az amerikaiak erre jól kiszúrtak az oroszokkal, beleültettek egy robotot a rakétába, hogy amikor az felakad a hálón, jól átvágja a hálószemeket és az oroszok megint félhessenek. Amíg az oroszok és az amerikaiak így bosszantották egymást, a kínaiak építettek egy marha nagy komputert és azzal mindent jól kihallgattak. Így múlatták az időt.

Aztán egy szép napon jött a meglepetés! Én persze tudtam, micsoda veszély fenyegeti a világot, hiszen évek óta tépem a számat, hogy az irániak alagútjaira oda kell figyelni, de ez a sok vidéki tapló, akivel ebben az országban körül vagyok véve, úgyse értette volna meg. A Pentagon rögtön felismerte bennem a zsenit, de akkor már késő volt. Hát az irániak alagútat fúrtak az óceán alatt és most alulról fenyegetik Amerikát! Hittétek volna, gyerekek? Nem csorgatja a nyálát ott elől, hanem tátott szájjal bámul a lángészre!

Alulról tehát. Most az amerikaiak nagy bajban vannak, mert ők a műholdakat eddig felfelé lőtték, pedig lefelé kellett volna. Irán kimanőverezte őket, hát lehet, hogy a történelemnek nincs is vége és a diktatúrák mégis nyernek a végén. Feltéve, ha olyan diktátoruk van, mint mondjuk én.

Most pedig, pisisek, lökjetek néhány kommentet aztán irány az ágy!