Sehogy sem tudott újra elaludni. Már jó ideje csak forgolódott a sötétben, behunyt szemmel, nyugtalanul. Pihenni próbált. Ami azt illeti, igazán ráfért egy alapos pihenés. Nemrégiben ugyanis rengeteg dolga akadt, és mi tűrés, tagadás - ezt neki magának is be kellett vallania - bizony elfáradt kissé. Bár utálta a gondolatot, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy az idő felette sem múlik el teljesen nyomtalanul. Szőrzete, mely korábban oly jóleső büszkeséggel töltötte el, hófehérré vált és hiányossá, és ízületei sem voltak már olyan jó állapotban, mint azelőtt. De azért mindent egybevetve, a korához képest nagyon jól tartotta magát. Emiatt igazán nem volt oka a szégyenkezésre. Ráadásul tisztánlátásával, eredeti ötleteivel és elsőrangú problémamegoldó képességével rendkívül elégedett volt. Biztosra vette hát, hogy amint átmeneti tompasága megszűnik, nagy dolgokat fog még véghezvinni. Most viszont rettenetes fáradtságot érzett, hiszen beteg is volt a jó múltkorjában. Aludni vágyott. Aludni, kikapcsolni egy kicsit az agyát, végre nem gondolni semmire. Regenerálódni.
Ehhez minden feltétel adott is volt. Sötétség, csönd, kényelem. Csak az a fránya álom ne járt volna folyton a fejében. Az a nyavalyás álom nem hagyta nyugodni. Egyébként ritkán álmodott. Még ritkábban fordult elő, hogy az álmai említésre méltók lettek volna. Az meg aztán tényleg sohasem történt meg vele, hogy a látomásai visszatérjenek. Már csak ezért is meglepte ez a mostani eset. De ettől eltekintve is furcsa volt.
Tökéletesen tiszta, valósághű képeket látott. Hihetőeket, erőteljeseket. Mégis; az egyes részletek érthetősége, követhetősége ellenére az álom egésze kuszának, összefüggéstelennek tetszett. Azt nem lehetett mondani, hogy nem volt benne rendszer, de ez a rendszer egészen torznak hatott. A legdöbbenetesebb pedig az volt az egészben, hogy kitalált alakjainak minden egyes tulajdonságát ijesztő pontossággal látta. Hát igen, érdekes dolog ez a virtualitás – gondolta magában. Alakjainak jelzői mintha külön erre a célra jöttek volna létre, olyan tökéletesen határoztak meg mindent. Civilization – ez a szó többször is visszatért, hogy megnyugtassa. Elmosolyodott. Végre nem kellett a dolgok jelentésén tovább töprengenie, a fogalom oly tökéletesen írt le mindent. A fejében keletkező érzések kérlelhetetlen egyértelműsége mindenféle találgatást feleslegessé tett.
Először egy kislányt látott, fehér ruhácskában, hajában mezei virágokból fonott koszorúval. Egy napsütötte réten ült, ártatlan kis arcán kedves mosollyal; körülötte zöldellt a fű, ameddig a szem ellátott. A közelből madárcsicsergés hallatszott. A kislány gyönyörű, barna szemei fényesen csillogtak, és pici, piros száját álmélkodva tátotta el. Két színes pillangót nézett. A lepkék virgoncan kergetőztek, vidáman és játékosan repkedtek virágról-virágra, könnyedén, légiesen kerülgették a lány aranyszőke hajfonatait. Körös-körül béke és nyugalom honolt.
Ám egyszer csak elmosódtak az ártatlan arc körvonalai, és a madárcsicsergést dobpergés erőteljes hangja nyomta el. A fű eltűnt – helyén széles főút vizes betonja terpeszkedett. Az úton katonák meneteltek - kemény arcélű, harcedzett férfiak és fiatal, a serdülőkoron alighogy túljutott fiúk. Csak az erő van, mondogatták félhangosan, ütemesen. Vállukon puska, szemükben elszántság; barna bakancsuk súlyosan döngött a kövön, és nehéz fémsisakjukról apró patakokban folyt nyakukba a víz. Bár gyorsan mentek, a sor nem akart csökkenni.
Aztán újabb kép tűnt elő. Emberek sürgölődtek egy zajos piactéren. Kofák árulták a portékáikat, Mesterlegények kergetőztek vad röhögéssel, amott pedig jól megtermett malacot forgatott valaki a nyárson. A tér közepén egy nagyhangú ember kiabált valamit, aztán mutatványosok léptek színre, és kötelességtudóan mókázni kezdtek. A fogadóból vidám éneklés hangja hallatszott.
Nemsokára azonban mindez a távolba veszett, és helyét a sötét űr foglalta el. Két fehér szkafanderes alak szerelt valamit egy fémszínű űrhajón. Néha, amikor egymás közelébe kerültek, biztatóan mosolyogtak vastag üvegburájuk mögött. Szemlátomást boldogok és elégedettek voltak, mint Malacka az űrben. Ezalatt a kék bolygón, valamelyik tévécsatornán egy kopasz ember magyarázta, hogy valami Gagarin nevezetű már évekkel azelőtt megmondta az űrből visszatérvén, hogy az a bizonyos akárki a felhők felett sincs, azaz nincs. Szavait tapsvihar nyomta el. Az álmodó arcán halvány mosoly suhant át.
De hamarosan szertefoszlott ez a kép is, és a háttér élénk sárgára változott. Kopár sivatag rajzolódott ki, homokja forrón perzselte a tétován álldogáló fekete kisfiú meztelen talpát. Csupa csont és bőr volt, csak a hasa dagadt ki hatalmasan. Kisebesedett fején otthonosan telepedtek meg a lomhán zümmögő legyek. Felette, párezer méter magasan, repülőgép húzott el, és mintha felesleges poggyásztól szabadulna meg, egy neutronbombát pottyantott ki magából.
A gép átrepült az óceánon, és egy óriási, tündöklően kivilágított városban landolt. A pilóta kiszállt, és mielőtt hazatért volna, még bement a hipermarketbe. Fagylaltot vett, csipszet, meg az esti sportújságokat. A pénztárosnő gyakorlott, automatikus mozdulatokkal húzta le a vonalkódokat. Ez aztán az igazi hatékonyság, gondolta a pilóta elégedetten. A hangszórókból lágy zene szólt. Ölni, és élni hagyni.
A dallam azonban egyik pillanatról a másikra megváltozott, ünnepélyessé, fenyegetővé vált. A falak egymás felé futottak és sokszorosukra magasodtak; műanyag borításuk is leolvadt, és a helyén nem maradt más, csak csupasz kövek. A kórus tiszta, erőteljes hangja betöltötte az egész templomot. A hívek pillantása emelkedett gyönyörről tanúskodott, arcukról a megtisztulás, az átlényegülés, az értékes dolgok felé fordulás igaz öröme sugárzott. A levegő megtelt szépséggel és erénnyel; túláradó, őszinte hittel. A templom előtt egy arab kisfiú kóricált éhesen. Something wicked.
A következő kép, amit látott, egy barlang körvonala volt. Középen tűz lobogott, amelyet állatbőrbe öltözött harcosok ugráltak körül. Zsákmányuk, a kiterített, jámbor pofájú medve, békésen, meghunyászkodva hallgatott. Utáljátok ellenségeiteket, skandálták kórusban az átszellemült alakok. Lassanként már kezdett megalvadni az állat sebeiből kiömlött vér. A vastagabb fadarabok időnként meg-megroppantak a tűzben, mely meleg, sárgásvörös fénnyel világította meg a hideg falakat. Fortélyos félelem igazgatta őket, nem csalóka remény. A táncoló, torzonborz figurák árnyékképei között elővillantak néhol egy-egy barlangrajz mesteri vonásai.
Aztán a göröngyös szikla sima felületű, fekete táblává változott. Rajta fehér krétával bonyolult egyenletek sorakoztak. A táblánál szemüveges, fiatal tudós állt, és rendívül izgatottan, nagy hévvel magyarázta szerény javaslatát a feszülten figyelő kollégáknak. Előadása végén dörgő, szűnni nem akaró tapsvihar söpört végig a termen. A falon nagy, digitális kijelzőn fordult visszájára az idő. The final countdown. A tapsvihar dörgése egy pillanat alatt ágyúdörgéssé erősödött, melyben a harctérről fejvesztve menekülő emberek rémült ordítása nyomtalanul veszett el. Szemükben félelem ült, borostás, mosdatlan arcukat teljesen ellepte a rettegés. A levegőben bombák által felszakított földdarabok és közéjük keveredő csonka végtagok kavarogtak. Nem messze ettől a helytől önmaguk árnyékára lesoványodott férfiak és nők, fekete-fehér csíkos ruhában meneteltek egy lapos épület felé, melynek magas kéményéből sötéten gomolygott elő a füst. Alig lehetett látni a füst árnyékától, hogy ez bizony sekély sírhant. Egyszer csak a tömegből kivált egy áttetszően elvékonyodott asszony, és elszánt arccal, bicegve-sántikálva futott a megváltó, áramjárta szögesdrót irányába. A ráripakodó gépfegyveres suhanc már nem tudta megakadályozni a tervét.
Aztán egy kisfiút látott felnőni az álomban, aki lehetett éppen ennek az asszonynak a fia is. Látta amint a fiú elvégezve iskoláit egyetemre ment, majd gazdag bankárrá vált; és látta ahogy szánakozó arccal, tehetetlenül széttárt karokkal tagadta meg a kölcsönt attól az ismeretlentől, aki meg lehetett éppen a gépfegyveres suhanc fia is. Az ismeretlen a bankból kilépve buszra szállt és hazament. A konyhai lámpa kampójára felkötött merev, élettelen testének lassú imbolygása szürke árnyékot vetett a befejezetlen búcsúlevélre, amelyet családjának hagyott hátra. Hevenyészve aláhúzott címe így szólt: Az ügynök halála.
Temetésén együttérzőn kondult meg a hitközség kegyes adományokból felújított harangja; hangjára még szorosabban simultak egymáshoz a szerelmesek, akik a temető melletti kis park ütött-kopott padján csókolóztak. Remegő hangon súgták egymás fülébe, hogy együtt maradnak, míg csak meg nem halnak. Régen volt, hogy is volt? A következő képen ugyanezt a párt látta néhány hónappal később. Egy nőgyógyászati rendelő várójában ültek. Mikor rájuk került a sor, idegesen elbúcsúztak egymástól, és a fiú nyirkos tenyérrel, szemében ijedt sajnálattal nézte, ahogy kedvese belép a fertőtlenítőszagú helyiségbe. Az őszülő halántékú orvos szomorú arccal, fejcsóválva fogott hozzá, hogy kikaparja a lány méhében megfogant gyermeket. Szabadság, szerelem.
Aztán hirtelen felébredt. Fejében összevissza kavarogtak az álom furcsa képei. Bárhogy szeretett volna, sehogy sem tudott újra elaludni. Tisztában volt vele, hogy az volna a legjobb, ha mindezt gyorsan, egyszer és mindenkorra elfelejtené, és soha, soha többé nem gondolna rá. Fennállt a veszélye, hogy valaki tényleg kimondja majd azokat a bizonyos mondatokat. Ettől megijedt, és mindent ki akart törölni az agyából amit látott, és minden mást is, ami egyáltalán kapcsolatban lehet vele. El akarta felejteni ezt az egész virtualitást, úgy ahogy van. Hasztalanul. Much ado about nothing, gondolta elmélázva. Pontosan tudta ugyanis, hogy nem lesz képes gondtalanul megpihenni mindaddig, amíg nem tesz valamit. Valami lényegeset; valamit, amire éppen ez az álom készteti. De hát mit is tehetne?
Csak egyetlen megoldást tartott lehetségesnek. Igen, tudta már, hogy nem tehet mást, ha azt akarja, hogy nyugta legyen végre. De vajon helyes-e ha azt teszi, amiről úgy érzi, hogy meg kell tennie? Van-e joga hozzá? És vajon jó az egyáltalán, amit kigondolt? Töprengeni kezdett. Megkísérelte elképzelni a következményeket, minden egyes apróságot körültekintően igyekezve mérlegelni, az összes részletet lelkiismeretesen megvizsgálni. Heads up, mondogatta magának, ismételgetve az álombéli figurát. Heads up. Erősen próbálkozott, de minden hiába. Nem ment.
Körülötte teljes volt a sötétség és a csönd. Vajon jó az, amit kigondoltam? – tette fel magának a kérdést sokadjára. Helyes? Vagy helytelen? Sehogy sem tudta megadni rá a választ. Mindegy. Legalább érdekes – gondolta keserűen. Azzal nagyot sóhajtott, és megteremté az eget és a földet.
És lőn este, és lőn reggel. Első nap.
Höndör B Margit: Összegyűjtött írások magamról I-III