Kovátsch Gamma Bertalan Beadványokat hozzám

Múltkor beszóltam kissé a vasútnak. Hogy drága meg felesleges, minek vasút, amikor az eltartása veszteséges. Azt már korábban is megmondtam, hogy a váltóőr ne próbáljon beleszólni az elit dolgába és főképp ne sztrájkolgasson.

Meg is lett a foganatja. Most nálam sír-rí az összes vasutas, hogy az ő vonalát ugyan ne csukassam be. Jól teszik, mert helyesen látják: én vagyok a kedvenc, nálam kell folyamodni. Aztán ha jó kedvem van, talán meggyőzöm magam, hogy nem kell azt a vonalat becsukni.

Na elég ebből az érzelemkitörésből. Azt mondtam, talán. Megmondom ügyesen, mikor nem kell a vonalat becsukni.



Igen, jól értettétek. Ha nekem úgy tetszik, akkor a veszteséges vonalnak van létjogosultsága, mert eltartja a büfé. Különösen akkor van létjogosultsága, ha én szeretek utazgatni rajta. Akkor van érv, mert ha nem lenne ott a vonat, akkor a madár se járna arra, amerre én pedig szeretek járni. Ha viszont én nem járok arra, akkor felőlem járhat arra csak a madár, mit foglalkozom én azokkal, akik pont arra akarnak menni?

Engem kellene követni és akkor nem lenne baj. Ha valaki másfelé kódorog, az ő hülyemagyarságáért én nem tarthatom a hátam.

Úgyhogy lehet meghívni engem erre-arra. Akkor talán kerül érv a vonal megtartása érdekében.

Azt mondtam, talán.