Kovátsch Gamma Bertalan Szociális

És most egy kis komolyságot kérek, elitek, mert most szomorú dolgokról lesz szó.

Azt hiszem, már említettem, hogy nem mindenki elit. Vannak a webprolik is. Sőt, egészen közönséges prolik is vannak, web nélkül. Most minden energia a prolikra összpontosul, mert mintha nem lenne velük minden rendben.

Morognak. Undorkodnak. Bosszút akarnak állni.

Ilyen helyzetben bizony megesik, hogy ki kell nyújtani a kezünket a prolikezek irányába, hogy lássák, lélekben velük vagyunk. Egyes prolik nem tudnak fűteni. Borzongató érzés. Most, hogy ebbe így belegondoltam, csavartam is két fokot a fűtésen felfele.

A minap is kinyújtottam a kezem. Ott ült a proli beesett, szürke arccal. Valamikor ismertem. Együtt másolgattuk a legmenőbb demókat a scene-n. Haladó volt, akárcsak én. Azt utálta, akit kellett. Szeretni igazán senkit sem szeretett, de ugyanazokat viselte el, akiket én. Hitt a Versenyben, a Piacban és a Shopping City Südben, meg abban is, hogy aki gyenge, pusztuljon.

Előtte volt a világ.

És most ott ült és a hálózatba való belépés előnyeit taglalta. Nem mondtam, de tudtam, hogy ha engem belpaliz, azért néhány ezer forintnyi jutalék üti a markát.

Mit mondhattam volna neki? Mondtam volna neki az igazságot, hogy gyengének bizonyult, elbukott a Versenyben, menjen dolgozni és nagyon igyekezzen, mert minimálbért se ér a munkája? Mit tehet egy megmondóember ilyen helyzetben?

Megmondtam neki az igazságot.

Távoztában megátkozott. Azt mondta, majd a Páncélvonat megmutatja nekem. Ennyire mélyre süllyedt, hogy még veszíteni se tudott csendben, csapkodott, kiabált, mintha én bármiről is tehettem volna.

A kávéját kifizettem.