Kovátsch Gamma Bertalan Tré és trehány

Tegyük fel, hogy van egy átlagos munkahely. Mondjuk a szerkesztőség, amiben dolgozom.

Hát az alkalmazottak negyede egy büdös lófaszt se ér.

Sőt, tekintsünk ki az egész sajtóra, csak úgy általánosságban. Ki kellene rúgni már egy jó csomó újságírót. Szarfejű kenyérpusztítók, egy kicsit se tisztelnek se engem, se az Urat, viszont a pofájuk jár, kérdeznek, szimatolnak, kioktatnak. Amikor pedig ilyesmit csak nekem szabad csinálni.

És miért nem tudjuk kirúgni a sok senkiházi lógóst, akik még arra is veszik a bátorságot, hogy beszóljanak? Az a jó kurva szakszervezet, az. Amiatt nem. Képzeljétek, még az újságíróknak is van és odáig szemtelenedtek, hogy kritikával mertek illetni engem. Engem! Aki modern vagyok, fiatalos, a Piac és a Verseny barátja, hogy az Úrról már ne is beszéljek.

Majd amikor a Piac és a Verseny határozza meg, ki kap Lancia Thesist és ki keresgélhet a kukában, akkor lesz itt a jó világ. Nekem nincs félnivalóm, én biztos a nyertesek között leszek. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Muhahahaha, megmondtam már régen. Mert mindig azt írom, amit kell.

Bocs, pontosítsunk.

Mindig azt írom, amit gondolok. Őszintén, bele az arcba. Aztán keresek a gondolataimhoz egy Urat, aki fizetni tud. Mert ingyen nem írok semmiről.