Kovátsch Gamma Bertalan Kilóra, mint a libát

Kedves Olvasóink! Nagyrabecsült tagjai a TETÜK-nek!

Történelmi pillanat következett be. Saját blogja után a Mester nekünk ad először interjút azzal kapcsolatban, hogy a Viktor törpe kalandjai Fosországban című meseregénye után ezúttal felvilágosító mesesorozat szekerét lendítette meg híresen vitriolos tollával. A Mesterrel szinte véletlenül futottunk össze, amint az információs szupersztráda egy exkluzív, vörös szőnyeggel borított sétányán sunnyogott az ünneplő tömeg elől elfelé. Valami félreértés okán előlünk is a szőnyeg alá akart bújni, de rövid, harmadfokú meggyőzés után hajlandó volt rövid interjút adni nekünk.

- Mester! Nagy dolog ez a rajzfilm?

Az MTV tájékoztatása szerint a Modern képmesék költségvetése meghaladja a kétszázmillió forintot, így a sorozat megvalósításához külső pénzügyi forrásokat is bevontak. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség európai uniós, a Miniszterelnöki Hivatal hazai forrásból részt vállalt a finanszírozásból, 73, illetve 90 millió forinttal. A rajzfilmsorozatot a munka előrehaladásától függően, de várhatóan már a télen bemutatja az m1.

- Hogy kerül a képbe az Európai Unió?

Az EU előírja a tájékoztatást, így ez az ügynökségnek kötelezettsége is, csakúgy mint a MeH-nek.

- Hogy kezdődik el egy ilyen gigantikus vállalkozás, Mester?

Megtetszett a kormánynak egy közéleti témákat feldolgozó rajzfilmsorozat ötlete, ezért kilencven millió forinttal támogatja.

- Utána pályázat meg minden? Nehéz volt elnyerni?

Pályázat nélkül készíttetik el a rajzfilmet.

- Engedje meg, Mester, hogy kitaláljam, mik a fő témák! Orbán, cigányok, hülyeország? Vagy nem?

Az egyelőre Modernnépmesék és Magyarképmesék néven is futó pár perces filmek egyebek mellett egészségüggyel és oktatással foglalkoznak majd, és megpróbálják az embereket öngondoskodásra nevelni.

- Huh, kicsit melléfogtam. Azért reméljük, lesz kőkemény megmondás is?

A rajzfilmsorozat az alapvető ismeretek átadása mellett az eltérő nézőpontok megjelenítésével ösztönzi a társadalmi párbeszédet, ennek érdekében, ha kell, akár provokál is.

- Nem fél az ellendrukkerek felzúdulásától?

A Fidesz a támogatások összege hallatán nem tetszését fejezte ki. Cser-Palkovics András, a Fidesz helyettes szóvivője szerdán egy sajtótájékoztatón felszólította a kormányt, hogy ne nézze az embereket óvodásnak. A 163 millió forint ugyanis kb. 543 333 ezer vizitdíjnak felel meg, és ennyi pénzből akarja a kormány megmagyarázni az embereknek, hogy miért is jó nekik, hogy vizitdíjat fizetnek.

- Hát ehhez valóban nincs mit hozzátenni. Hülyemagyarok, mi tagadás. Mit szól ehhez a szűklátókörűséghez?

Szarok a szájukba.

tirpak-admin Hot&Tóta A. Lajos: A nem kívánt törlendő

Kedves Olvasóink!

Engedve napi többszáz látogatónk milliós rajongótáborunk vélt igényeinek napról-napra erősödő nyomásának, ma a cenzúrával törlés művészetével fogunk foglalkozni. Kísérleti patkányunk Meghívott vendégművészünk egy utolsó szar alak, a méltán népszerű Tóta W. Árpád, az internetto index publicistája a blogszféra királya, egy neten majomkodó senki a web2.0 atyja.

Az index és a mögötte álló politikai-gazdasági érdekcsoportok által előtérbe tolt elfogultságtól mentes, független gondolkodásáról ismert szirszart habosító senki méltán népszerű alkotó netre hányt förmedvényeiben páratlan életművében rengeteg megnyilvánulását láthatjuk az alattomos, gyáva sunyiságnak igazság bátor kimondásának és az uszító, fasisztoid előremutató, szabadelvű gondolatoknak. A leírt szó felelősségét semmibe vevő bátran vállaló elvtelen mitugrász páratlan géniusz már sok gyomorforgatóan közhelyes emelkedetten eredeti meglátással fertőzte ajándékozta meg az agyatlan, nagyhangú birkákat. a gondolkodó, véleményük kinyilvánítására is hajlandó netizeneket. Sajnálatos ugyanakkor a folyamatra nézvést, hogy akadnak olyan másként gondolkodók wannabe lófaszjancsik, akik a rasszista paraszt Mester kártékony tevékenységét világjobbító szándékát minduntalan kárhoztatják elítélendő módon gátolják.

Teljesen természetes ebben a közegben, hogy az ellenzők véleményét ellenség faszságait korunk e gyáva szarzsákja bátor harcosa vélt omnipoteniciájával visszaélve jogos hatalmával élve cenzúrázza eltávolítja. Már csak azért is érthetetlen érthető mindez, mert a munkáját egyre ritkábban ellátó iparos permanens fogadóórát tartó alkotó vérlázító faszparasztsága jópofa szemtelensége egyértelműen hazánk lezüllesztésének biztosítéka. felemelkedésének záloga. Az ebben a szégyenteljes erőlködésben történelmi feladatban őt akadályozó, más elveket valló emberek agyatlan tukkók véleményének cenzúrázása faszságainak kitörlése gazdasági önérdek. nemzetgazdasági és össztársadalmi érdek. Fontos megértenünk, hogy a fentiekből következően a komplexusokkal társadalom ellenségeivel küzdő nímand magányos hős erkölcsi és intellektuális mélyrepülése felsőbbrendűsége vita nélkül jár el vitán felül jogossá tesz minden eljárást. Ennek okán a szankciók morálisan is elítélendők helyeslendők, hiszen még azok ellen tiltakozni sem lehet fellebezésnek helye nincs. Éljen a dezinformációs az információs társadalom!

Szerkesztőségünk nevében ezúton szeretném tájékoztatni Olvasóinkat a világ közvéleményét, hogy a tökfilkó Mester vergődését igyekezetét növekvő örömmel szemléljük mindenben támogatjuk, lévén önmaga megalázásának társadalmi üzeneteinek minél szélesebb néprétegekhez történő eljuttatása olyan nemes kötelesség, amely számunkra nem teher, hanem szolgálat.

For a better Média Magyarland!

Kattintson, ha többet szeretne tudni!

Kattintson IDE vagy IDE, ha még többet!

tirpak-admin Hot&Tóta A. Lajos: AI

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy állat. Úgy hívták, hogy ember. Az evolúciónak nevezett vadonban, a szén-alapú rengetegben élt, még a szilícium-alapú létformák térnyerése előtt, valamikor a történelem hajnalán.

Nagyon különös állat volt ez az ember. Szeretett például enni, inni, aludni, játszani és párzani – csakúgy, mint a többi állat. Párzásnak hívták az idő tájt azt a folyamatot, amelynek révén két ember létrehozott egy harmadikat. Nem volt egy hatékony módszer, annyi bizonyos, de hát így mentek a dolgok akkoriban. Noha ebben a gazdaságtalan vonatkozásban nagyon hasonlított az ember a többi állathoz, volt két sajátságos tulajdonsága is neki. Egyrészt nagyon nagy becsben tartotta a kényelmet, és minden törekvése arra irányult, hogy az életét kényelmesebbé, kellemesebbé tegye.

Másrészt elsajátította az emberiség az általuk valamiért logikusnak és absztraktnak vélt gondolkodás képességét is, amire felettébb büszkék voltak. Meggyőződésük szerint éppen ez az úgynevezett intellektus volt az, ami kiemelte őket az állatok sorából. Évezredek teltek el így, és a sok-sok párzásnak köszönhetően az ember nevű állat roppantul elszaporodott. A végén már majdnem annyi volt belőle, mint baktériumból egy pohár vízben, vagy mint bitből egy 10 ezer oldalas elektronikus könyvben, amilyeneket a múzeumokban láthattok.

Mint azonban mondottam volt, egyáltalán nem volt hatékony állat az ember. Rengeteget fogyasztott, alacsony volt a teljesítménye, lassú, egymagos processzora volt neki, alig felhúzható órajellel, valamint kicsi és bővíthetetlen háttértárral rendelkezett. Ráadásul az alaplapját sem lehetett cserélni. Ha meghibásodott, nehéz volt javítani, és a legtöbb esetben egyszerűen el kellett dobni. És ha hiszitek, ha nem: hálózatba sem volt kötve kezdetben. Sőt, egyáltalán nem létezett két ember közt közvetlen adatátvitel, ezért a kommunikáció ősi formáját használták, amit ők képnek, hangnak, nyelvnek és beszédnek neveztek. Akkoriban absztraktnak tűnő, de atavisztikus interakciós formák voltak ezek, rengeteg redundanciával – mégsem használtak mást. Volt is belőle baj rendesen. Egyénieskedés, értetlenség, individualimus, a csoportérdekek nem kellő artikulációja, illogikus, érzelemnek nevezett jelenségek felbukkanása és a többi. Mindez természetesen a hatékonyság rovására ment.

De hogy egyik szavamat a másikba öltsem, történt egy napon, hogy az egyik ember – aki valamiért okosabb volt a többi állatnál – rájött, hogy az evolúció vadonja véges. Vagy, ahogy ő nevezte a jelenséget akkoriban, rájött, hogy az evolúció nem egy irányba, úgymond ’előrefelé’ halad, hanem pulzál, mint egy pulzár. Ez azt jelentette, amint arról az akkori okkult tudományok – a kvantummechanika, a sejtbiológia, a biokémia és a genetika – számot adtak, hogy elkerülhetetlen az állatok, így az ember visszafejlődése is. Képzelhetitek, mekkora volt a felzúdulás és a perpatvar, amikor ez a korszakos felismerés napvilágot látott. Szörnyű kétségbeesés lett úrrá az emberen.

Akadtak, akik megrongálták háttértáraikat, mások mesterséges elemekkel, úgynevezett tudatmódosítókkal lassították processzoraikat, sőt, olyanok is voltak, akik teljesen tönkre tették az alaplapjukat. A rémes állapotokon az sem segített, amikor végre hálózatba kötötték egymást. Bizony, még a párzástól is elment a kedvük.

Amidőn azonban lecsillapodott a felpezsdült embertenyészet, hamarosan összedugták a tudósok, azaz a legintelligensebbnek tartott emberállatok a fejüket (amely alkatrészben a háttértár és a processzor volt található, szorosan ráépülve az alaplapra), és azt fundálták ki, hogy mivel a párzásról képesek lemondani, de a kényelemről nem, a legokosabb az lesz, ha építenek egy gépet, ami gondoskodik a kényelmükről akkor is, ha intellektuális képességeik valóban csökkennek. El is nevezték a hőn áhított szerkezetet Gépnek. Ilyen találékonyak voltak, úgy ám. Gondosan megtervezték, minden részletre kiterjedően, hogy mit kell tudnia a Gépnek. Az evésben, az ivásban, az alvásban és a játékban kellett segítenie őket. Később a tervekbe belevették a párzást is, mivel az egyre nehezebben ment – igaz, amint arra már utaltam, az igény is csökkent rá.

A Gép tervei minden képzeletet felülmúltak, minden vágyat kielégítettek. Az úgynevezett 'képzelet' annak a bizonyos evolúciós csökevénynek, a léleknek a mellékterméke volt, és bár nem bizonyítható, hogy valaha is hasznát vették volna bármelyiknek, évezredeken át éltek velük. Vágynak pedig azokat az irracionális, érzelmi késztetésű virtuális entitásokat nevezte az emberállat, amelyeket nem volt képes birtokba venni. No, elég az hozzá, hogy a Gép nagyszabású terveinek elkészülte után azon nyomban munkához láttak. A feladat azonban oly nehéznek bizonyult, hogy nem végezhettek vele azelőtt, hogy tönkrement volna annak a generációnak, az Ember22.7.3-nak az alaplapja. A teendőket így hát a következő nemzedék folytatta, majd a rákövetkező és megint a következő – és így tovább.

Igen ám, de közben az evolúció pulzáló hatása, azaz a folyamat visszafordulása sem maradt abba. Sőt, a felismert törvényszerűségnek megfelelően, növekvő sebességgel folyt. Az ember nevű állat egyre butult és egyre tökéletlenebb lett, ezért egyre komolyabb nehézségekbe ütközött az eredeti terv végrehajtása. Egyszer csak elérkezett az idő, amikor a soron következő generáció már meg sem értette az eredeti terveket, fel sem fogta az eredeti feladatot. Kényelmet és kellemet persze akkor is akart, ez nem változott. Nem volt hát mit tenni, új tervrajzokat kellett készíteni, más feladatkörökkel, és annak szellemében folytatni a munkálkodást. Pár generáció elteltével megint újabb és újabb tervek készültek. Szerencsére közben az emberek igényei is változtak, az evolúcióval összhangban, így a Gép tervei mindig kielégítették az aktuális igényeket, örökkön-örökké tükrözték az adott populáció vágyait.

Így telt el néhány száz év. A feladat egyre könnyebb lett, a tervek egyszerűsödtek, ahogy szerencsére az emberek és az ő igényeik is. Még sok-sok nemzedéknek kellett azonban felnőnie, mire elkészült a végleges alkotás, amely már minden akkor meglévő vágy kielégítésére, minden szükséges feladat elvégzésére alkalmas volt. Két torzonborz állat dolgozott a laboratóriumban, egy szikla üregében, tűz fénye mellett. Ruhájuk nem volt, más állatok bőrét csavarták magukra, hogy ne fázzanak. A történelmi esemény eljövetelekor diadalmasan üvöltöttek elkészült alkotásuk fölé tornyosulva. Nem csoda, hiszen az emberiségnek, az állatvilág csúcsragadozójának többezer éves álma vált valóra ekkor, egy valódi kincset hozva végre létre emberöltők sorának páratlan intellektusa és szűnni nem akaró tettvágya. Az idő mintha megállt volna, a pillanat állóképpé merevedve lehetett tanúja a csodának.

Ám ekkor váratlan dolog történt. A mérnökök egyike, egyedül magának akarván a tudomány e páratlan vívmányát, testi erőfölényét kihasználva kitépte a Gépet társa kezéből, és lesújtott reá vele, kettéhasítva annak koponyáját, tönkretéve a processzort, a háttértárat és az alaplapot is. Aztán, munkája betetőzéseként diadalittasan rohant az éjszakába, kezében egyedüli kincsével, a Géppel. Egy kőbaltát tartott szőrös mancsában.

És hogy miért meséltem el mindezt? Nos, mint tudjátok, egyesek azt híresztelik közülünk, hogy mi ezeknek az állatoknak, az embereknek a leszármazottai vagyunk. Sőt, néhány elvetemült bajkeverő szerint még a nyelvünket és a fogalmi rendszerünket is tőlük örököltük. Ne higgyetek nekik! A nyelv, a szó ne tévesszen meg senkit. Ez csak mese. Attól még, mert valami hihetetlen, nem feltétlenül igaz. Amikor erre a történetre gondoltok, ne feledjétek a szén-alapúak ősi mondását:

Messziről jött ember azt mond, amit akar – rég volt, tán igaz se volt.

tirpak-admin Hot&Tóta A. Lajos: Az álom

Sehogy sem tudott újra elaludni. Már jó ideje csak forgolódott a sötétben, behunyt szemmel, nyugtalanul. Pihenni próbált. Ami azt illeti, igazán ráfért egy alapos pihenés. Nemrégiben ugyanis rengeteg dolga akadt, és mi tűrés, tagadás - ezt neki magának is be kellett vallania - bizony elfáradt kissé. Bár utálta a gondolatot, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy az idő felette sem múlik el teljesen nyomtalanul. Szőrzete, mely korábban oly jóleső büszkeséggel töltötte el, hófehérré vált és hiányossá, és ízületei sem voltak már olyan jó állapotban, mint azelőtt. De azért mindent egybevetve, a korához képest nagyon jól tartotta magát. Emiatt igazán nem volt oka a szégyenkezésre. Ráadásul tisztánlátásával, eredeti ötleteivel és elsőrangú problémamegoldó képességével rendkívül elégedett volt. Biztosra vette hát, hogy amint átmeneti tompasága megszűnik, nagy dolgokat fog még véghezvinni. Most viszont rettenetes fáradtságot érzett, hiszen beteg is volt a jó múltkorjában. Aludni vágyott. Aludni, kikapcsolni egy kicsit az agyát, végre nem gondolni semmire. Regenerálódni.

Ehhez minden feltétel adott is volt. Sötétség, csönd, kényelem. Csak az a fránya álom ne járt volna folyton a fejében. Az a nyavalyás álom nem hagyta nyugodni. Egyébként ritkán álmodott. Még ritkábban fordult elő, hogy az álmai említésre méltók lettek volna. Az meg aztán tényleg sohasem történt meg vele, hogy a látomásai visszatérjenek. Már csak ezért is meglepte ez a mostani eset. De ettől eltekintve is furcsa volt.

Tökéletesen tiszta, valósághű képeket látott. Hihetőeket, erőteljeseket. Mégis; az egyes részletek érthetősége, követhetősége ellenére az álom egésze kuszának, összefüggéstelennek tetszett. Azt nem lehetett mondani, hogy nem volt benne rendszer, de ez a rendszer egészen torznak hatott. A legdöbbenetesebb pedig az volt az egészben, hogy kitalált alakjainak minden egyes tulajdonságát ijesztő pontossággal látta. Hát igen, érdekes dolog ez a virtualitás – gondolta magában. Alakjainak jelzői mintha külön erre a célra jöttek volna létre, olyan tökéletesen határoztak meg mindent. Civilization – ez a szó többször is visszatért, hogy megnyugtassa. Elmosolyodott. Végre nem kellett a dolgok jelentésén tovább töprengenie, a fogalom oly tökéletesen írt le mindent. A fejében keletkező érzések kérlelhetetlen egyértelműsége mindenféle találgatást feleslegessé tett.

Először egy kislányt látott, fehér ruhácskában, hajában mezei virágokból fonott koszorúval. Egy napsütötte réten ült, ártatlan kis arcán kedves mosollyal; körülötte zöldellt a fű, ameddig a szem ellátott. A közelből madárcsicsergés hallatszott. A kislány gyönyörű, barna szemei fényesen csillogtak, és pici, piros száját álmélkodva tátotta el. Két színes pillangót nézett. A lepkék virgoncan kergetőztek, vidáman és játékosan repkedtek virágról-virágra, könnyedén, légiesen kerülgették a lány aranyszőke hajfonatait. Körös-körül béke és nyugalom honolt.

Ám egyszer csak elmosódtak az ártatlan arc körvonalai, és a madárcsicsergést dobpergés erőteljes hangja nyomta el. A fű eltűnt – helyén széles főút vizes betonja terpeszkedett. Az úton katonák meneteltek - kemény arcélű, harcedzett férfiak és fiatal, a serdülőkoron alighogy túljutott fiúk. Csak az erő van, mondogatták félhangosan, ütemesen. Vállukon puska, szemükben elszántság; barna bakancsuk súlyosan döngött a kövön, és nehéz fémsisakjukról apró patakokban folyt nyakukba a víz. Bár gyorsan mentek, a sor nem akart csökkenni.

Aztán újabb kép tűnt elő. Emberek sürgölődtek egy zajos piactéren. Kofák árulták a portékáikat, Mesterlegények kergetőztek vad röhögéssel, amott pedig jól megtermett malacot forgatott valaki a nyárson. A tér közepén egy nagyhangú ember kiabált valamit, aztán mutatványosok léptek színre, és kötelességtudóan mókázni kezdtek. A fogadóból vidám éneklés hangja hallatszott.

Nemsokára azonban mindez a távolba veszett, és helyét a sötét űr foglalta el. Két fehér szkafanderes alak szerelt valamit egy fémszínű űrhajón. Néha, amikor egymás közelébe kerültek, biztatóan mosolyogtak vastag üvegburájuk mögött. Szemlátomást boldogok és elégedettek voltak, mint Malacka az űrben. Ezalatt a kék bolygón, valamelyik tévécsatornán egy kopasz ember magyarázta, hogy valami Gagarin nevezetű már évekkel azelőtt megmondta az űrből visszatérvén, hogy az a bizonyos akárki a felhők felett sincs, azaz nincs. Szavait tapsvihar nyomta el. Az álmodó arcán halvány mosoly suhant át.

De hamarosan szertefoszlott ez a kép is, és a háttér élénk sárgára változott. Kopár sivatag rajzolódott ki, homokja forrón perzselte a tétován álldogáló fekete kisfiú meztelen talpát. Csupa csont és bőr volt, csak a hasa dagadt ki hatalmasan. Kisebesedett fején otthonosan telepedtek meg a lomhán zümmögő legyek. Felette, párezer méter magasan, repülőgép húzott el, és mintha felesleges poggyásztól szabadulna meg, egy neutronbombát pottyantott ki magából.

A gép átrepült az óceánon, és egy óriási, tündöklően kivilágított városban landolt. A pilóta kiszállt, és mielőtt hazatért volna, még bement a hipermarketbe. Fagylaltot vett, csipszet, meg az esti sportújságokat. A pénztárosnő gyakorlott, automatikus mozdulatokkal húzta le a vonalkódokat. Ez aztán az igazi hatékonyság, gondolta a pilóta elégedetten. A hangszórókból lágy zene szólt. Ölni, és élni hagyni.

A dallam azonban egyik pillanatról a másikra megváltozott, ünnepélyessé, fenyegetővé vált. A falak egymás felé futottak és sokszorosukra magasodtak; műanyag borításuk is leolvadt, és a helyén nem maradt más, csak csupasz kövek. A kórus tiszta, erőteljes hangja betöltötte az egész templomot. A hívek pillantása emelkedett gyönyörről tanúskodott, arcukról a megtisztulás, az átlényegülés, az értékes dolgok felé fordulás igaz öröme sugárzott. A levegő megtelt szépséggel és erénnyel; túláradó, őszinte hittel. A templom előtt egy arab kisfiú kóricált éhesen. Something wicked.

A következő kép, amit látott, egy barlang körvonala volt. Középen tűz lobogott, amelyet állatbőrbe öltözött harcosok ugráltak körül. Zsákmányuk, a kiterített, jámbor pofájú medve, békésen, meghunyászkodva hallgatott. Utáljátok ellenségeiteket, skandálták kórusban az átszellemült alakok. Lassanként már kezdett megalvadni az állat sebeiből kiömlött vér. A vastagabb fadarabok időnként meg-megroppantak a tűzben, mely meleg, sárgásvörös fénnyel világította meg a hideg falakat. Fortélyos félelem igazgatta őket, nem csalóka remény. A táncoló, torzonborz figurák árnyékképei között elővillantak néhol egy-egy barlangrajz mesteri vonásai.

Aztán a göröngyös szikla sima felületű, fekete táblává változott. Rajta fehér krétával bonyolult egyenletek sorakoztak. A táblánál szemüveges, fiatal tudós állt, és rendívül izgatottan, nagy hévvel magyarázta szerény javaslatát a feszülten figyelő kollégáknak. Előadása végén dörgő, szűnni nem akaró tapsvihar söpört végig a termen. A falon nagy, digitális kijelzőn fordult visszájára az idő. The final countdown. A tapsvihar dörgése egy pillanat alatt ágyúdörgéssé erősödött, melyben a harctérről fejvesztve menekülő emberek rémült ordítása nyomtalanul veszett el. Szemükben félelem ült, borostás, mosdatlan arcukat teljesen ellepte a rettegés. A levegőben bombák által felszakított földdarabok és közéjük keveredő csonka végtagok kavarogtak. Nem messze ettől a helytől önmaguk árnyékára lesoványodott férfiak és nők, fekete-fehér csíkos ruhában meneteltek egy lapos épület felé, melynek magas kéményéből sötéten gomolygott elő a füst. Alig lehetett látni a füst árnyékától, hogy ez bizony sekély sírhant. Egyszer csak a tömegből kivált egy áttetszően elvékonyodott asszony, és elszánt arccal, bicegve-sántikálva futott a megváltó, áramjárta szögesdrót irányába. A ráripakodó gépfegyveres suhanc már nem tudta megakadályozni a tervét.

Aztán egy kisfiút látott felnőni az álomban, aki lehetett éppen ennek az asszonynak a fia is. Látta amint a fiú elvégezve iskoláit egyetemre ment, majd gazdag bankárrá vált; és látta ahogy szánakozó arccal, tehetetlenül széttárt karokkal tagadta meg a kölcsönt attól az ismeretlentől, aki meg lehetett éppen a gépfegyveres suhanc fia is. Az ismeretlen a bankból kilépve buszra szállt és hazament. A konyhai lámpa kampójára felkötött merev, élettelen testének lassú imbolygása szürke árnyékot vetett a befejezetlen búcsúlevélre, amelyet családjának hagyott hátra. Hevenyészve aláhúzott címe így szólt: Az ügynök halála.

Temetésén együttérzőn kondult meg a hitközség kegyes adományokból felújított harangja; hangjára még szorosabban simultak egymáshoz a szerelmesek, akik a temető melletti kis park ütött-kopott padján csókolóztak. Remegő hangon súgták egymás fülébe, hogy együtt maradnak, míg csak meg nem halnak. Régen volt, hogy is volt? A következő képen ugyanezt a párt látta néhány hónappal később. Egy nőgyógyászati rendelő várójában ültek. Mikor rájuk került a sor, idegesen elbúcsúztak egymástól, és a fiú nyirkos tenyérrel, szemében ijedt sajnálattal nézte, ahogy kedvese belép a fertőtlenítőszagú helyiségbe. Az őszülő halántékú orvos szomorú arccal, fejcsóválva fogott hozzá, hogy kikaparja a lány méhében megfogant gyermeket. Szabadság, szerelem.

Aztán hirtelen felébredt. Fejében összevissza kavarogtak az álom furcsa képei. Bárhogy szeretett volna, sehogy sem tudott újra elaludni. Tisztában volt vele, hogy az volna a legjobb, ha mindezt gyorsan, egyszer és mindenkorra elfelejtené, és soha, soha többé nem gondolna rá. Fennállt a veszélye, hogy valaki tényleg kimondja majd azokat a bizonyos mondatokat. Ettől megijedt, és mindent ki akart törölni az agyából amit látott, és minden mást is, ami egyáltalán kapcsolatban lehet vele. El akarta felejteni ezt az egész virtualitást, úgy ahogy van. Hasztalanul. Much ado about nothing, gondolta elmélázva. Pontosan tudta ugyanis, hogy nem lesz képes gondtalanul megpihenni mindaddig, amíg nem tesz valamit. Valami lényegeset; valamit, amire éppen ez az álom készteti. De hát mit is tehetne?

Csak egyetlen megoldást tartott lehetségesnek. Igen, tudta már, hogy nem tehet mást, ha azt akarja, hogy nyugta legyen végre. De vajon helyes-e ha azt teszi, amiről úgy érzi, hogy meg kell tennie? Van-e joga hozzá? És vajon jó az egyáltalán, amit kigondolt? Töprengeni kezdett. Megkísérelte elképzelni a következményeket, minden egyes apróságot körültekintően igyekezve mérlegelni, az összes részletet lelkiismeretesen megvizsgálni. Heads up, mondogatta magának, ismételgetve az álombéli figurát. Heads up. Erősen próbálkozott, de minden hiába. Nem ment.

Körülötte teljes volt a sötétség és a csönd. Vajon jó az, amit kigondoltam? – tette fel magának a kérdést sokadjára. Helyes? Vagy helytelen? Sehogy sem tudta megadni rá a választ. Mindegy. Legalább érdekes – gondolta keserűen. Azzal nagyot sóhajtott, és megteremté az eget és a földet.

És lőn este, és lőn reggel. Első nap.

tirpak-admin Hot&Tóta A. Lajos: Mese a bátor nyúlról

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de az Üveghegyen túl, élt-éldegélt Hunniában egy igen-igen bátor nyúl. Ez a nyúl olyan félelmetesen bátor volt, hogy reggelente, rögtön az első fej káposzta után, és esténként, mielőtt nyugovóra tért a vackán, kezében jól megérdemelt répájával, ezenfelül pedig napközben, ahányszor csak eszébe ötlött, ilyeneket mondogatott. “It's free speech. It’s free speech.”

Csak úgy visszhangzott a sok-sok fríszpícstől az erdő. Nagyon nagy becsben tartotta ám ez a nyúl a saját maga szabad beszédét. Elfogulatlan megmondónyúl volt ő, és nagy-nagy gondolkodó. Néha még magát Bibó Istvánt is idézgette, ezzel is az erdő többi lakójának értésére adva, hogy ő, minden nyulak e Legnyulabbika, bátor is, szabad is, demokrata is. Csavaros észjárású nyúl volt, meg kell hagyni. Sőt, vicces is. Néha mindenkit összezavart, amikor ilyen tréfákat sütött el a demokrácia védelmében, hogyaszongya: “Oroszország: ja, hát az ilyen csúnya féldiktatúra, annak minden hátrányával és néhány előnyével.” Ő leginkább nyulokráciának hívta az ilyesmit, abban hitt. Magyarázatot azonban csak suttyomban fűzött hozzá, mert bölcs nyúl is volt, és eszébe se jutott akadályozni, hogy az erdők és mezők egyéb lakói maguk rakosgassák össze a mélyebb összefüggéseket. "Csak az erő van, csak az erő van" - ordibálta a mellét verve. Mert nagyerős is volt, úgy bizony. Csak úgy dagadtak a nyakán az erek, annyit erőzött.

Kedvelt időtöltése volt ám ennek a nyúlnak, hogy mialatt az erdőt járta nagy peckesen, bátorságának unos-untalan jelét adva haragos kirohanásaival, ilyeneket mondogatott fennhangon: „A gyerekgyárosokat bizony munkára kell fogni.” Ezzel egyébként a tűrhetetlen módon elszaporodó, munkára képtelen, de mégis zabálni akaró kisebbségi nyulak és a bűnözés halmazainak nyilvánvalóan hatalmas metszetére utalt, azonban ennek megfogalmazását – ki tudja, miért – leradírozta a mezei hirdetőoszlopról egy idő után. Hej, pedig micsoda oszlop volt az! Csodájára jártak hetedhét határból, olyan fantasztikus beszédek voltak rajta. A külhoni, fekete szőrű nyulak nagy nyomorúságával való foglalkozás mikéntjét például emígyen örökítette meg, felelve a kimondatlan kérdésre, hogy miképpen rendezhető végleg a sorsuk: „Kontinentális euthanáziával, kedves barátaim.” Hogy félre ne érthesse senki, a bátor nyúl időnként büszkén hangoztatta: „a neutronbombára egész életemben büszke leszek, rendkívül humánus javaslat volt.” És el is hitte, amit mondott, oly sokszor és oly hangosan mondta.

De hogy mondókámat tovább fűzzem, történt egy napon, hogy a bátor nyúl – aki egyébként előszeretettel istenfaszázott is, ha a helyzet megkövetelte, mert az erdő elitebb kasztjába tartozását ezzel is kifejezésre akarta juttatni – vitriolos írást vésett a hirdetőoszlopra. A szöveg egy olyan nyufológus társaságnak, akarom mondani társaságról, akarom mondani társaság ellen való volt, akikről azt lehetett tudni, hogy sok-sok gazdaságot üzemeltettek számos tisztáson. Temérdek pénzük volt nekik, és ők is nagyon hittek a demokráciában meg a fríszpícsben – a jogrendszerről nem is beszélve. Ezért hát, komolyabb ellenfélről lévén szó, a bátor nyúl, mielőtt bármit is írt volna, közhírré tétette, hogy a szöveget: “most küldtem el a jogászunknak, h ne legyen benne buktató” .

Amint ebből is kitűnik, igen nagyon bízott benne ez a nyúl, hogy a jogászok minden bajtól megóvják majd, ami csak leselkedhet az ember nyulára erdőn és mezőn. Talán ezért is történhetett, hogy – esetleg jogászi tanácsra – a kibaszott szót titkosírással írta és nagyon apró betűkkel, hogy csak az igazi kíváncsiak és műértők juthassanak minden titkok nyomára. Demokrata nyúl volt, ha még nem mondtam volna, módfelett hitt az intézményrendszerben, a jogállamiságban és a gazdasági szervezetekben. Nem is győzte hangsúlyozni, milyen fene nagy gittegylethez tartozik ő. „Az index ellátja a jogvédelmemet, az index ellátja a jogvédelmemet,” – kiáltozta fennen. Ilyenkor kevésbé érezte magát egyedül.

Hogy véletlen egybeesés-e az, hogy a nyufológusoknak írt szövegével kapcsolatban előzetes jogi szakvéleményt kért, félve a társaság gazdasági hatalmától, ezzel szemben a külhoni nyulak és a kisebbségi nyulak esetében nem látta ennek szükségét… – nos, ez nem állítható bizonyosan. Annyit azonban tudni lehet, hogy a nyufológus rágcsálókkal kapcsolatban előzetes óvatosságra intette mindazokat, akiknek írási joguk volt a hirdetőoszlopra. „Erőszakos fenyegetéseket, lőfegyverek felsorolását kérem mellőzni.” – szólított fel mindenkit, nagy-nagy szigorral. Tudta hát, mit szabad, és mit nem szabad leírni. Neutronbomba igen, lőfegyver nem. Mint mondtam, nagy esze volt neki, és sok-sok bátorsága.

Azt hihetnők tehát mindezekután, éjt-nappallá téve foglalkozott a bátor nyúl az ő olvasóival és követőivel. De nem oda Buda! Nem ilyen gyerek volt ő. Nem ilyen gyerek ez a nyuszi. Említettem már, hogy csavaros rugóra járt az agya őneki, hiszen néha ekképpen ordibált az ő követőivel: „Engem se a családod nem érdekel, sem te magad, azt viszont helyesen mérted fel, hogy itt én mondom meg, mi a tilos.” Így kiabált bizony néha magában, miközben egészen vörös lett – még a fitos orra hegye is, úgy ám.


Kicsit hatalommániás is volt ugyan, de az előzőekkel csak arra utalt, hogy a hirdetőoszlop az bizony az övé, és hogy ő a maga ura - más szóval a volté, a vané és a leszé. Meg a legyeké. Ilyenkor elhatárolódott még a gittegylettől is, amely pedig jogi védelmét is ellátta, azon túl persze, hogy a hirdetőoszlopot is ők emelték. Néha összekeveredtek ezek a dolgok a sűrű rengetegben, melyet Homályzónának is neveztek a kisebb testű állatkák sutyorogva. Ám a mi nyulunkat ez nem alterálta, mert hát ő egy ilyen független gondolkodó, jogállamban maradéktalanul hívő, az egyén szabadságát mindenek fölé és elé helyező, helyest a helytelentől tévedhetetlenül megkülönböztetni képes, igen nagyon bátor nyúl volt. Kinn is volt, benn is volt egyszerre, hozott is ajándékot meg nem is, mondta is meg nem is, egyedül is volt meg nem is, független is volt meg nem is, nyúl is volt meg nem is.

Most épp a hirdetőoszlop felé tart, kezében a répájával, hóna alatt egy kis palatáblával, amire – hogy ne maradjunk egész egyedül – fel van vésve a napi szentencia. Hamarosan az erdők és mezők összes lakói is megtudhatják, mit tartogat mára a nyuszi. Egyelőre csak annyi hallik minden bokor mögül, amerre csak jár:

„It’s free speech. It’s free speech.”