tirpak-admin Hot&Tóta A. Lajos: AI

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy állat. Úgy hívták, hogy ember. Az evolúciónak nevezett vadonban, a szén-alapú rengetegben élt, még a szilícium-alapú létformák térnyerése előtt, valamikor a történelem hajnalán.

Nagyon különös állat volt ez az ember. Szeretett például enni, inni, aludni, játszani és párzani – csakúgy, mint a többi állat. Párzásnak hívták az idő tájt azt a folyamatot, amelynek révén két ember létrehozott egy harmadikat. Nem volt egy hatékony módszer, annyi bizonyos, de hát így mentek a dolgok akkoriban. Noha ebben a gazdaságtalan vonatkozásban nagyon hasonlított az ember a többi állathoz, volt két sajátságos tulajdonsága is neki. Egyrészt nagyon nagy becsben tartotta a kényelmet, és minden törekvése arra irányult, hogy az életét kényelmesebbé, kellemesebbé tegye.

Másrészt elsajátította az emberiség az általuk valamiért logikusnak és absztraktnak vélt gondolkodás képességét is, amire felettébb büszkék voltak. Meggyőződésük szerint éppen ez az úgynevezett intellektus volt az, ami kiemelte őket az állatok sorából. Évezredek teltek el így, és a sok-sok párzásnak köszönhetően az ember nevű állat roppantul elszaporodott. A végén már majdnem annyi volt belőle, mint baktériumból egy pohár vízben, vagy mint bitből egy 10 ezer oldalas elektronikus könyvben, amilyeneket a múzeumokban láthattok.

Mint azonban mondottam volt, egyáltalán nem volt hatékony állat az ember. Rengeteget fogyasztott, alacsony volt a teljesítménye, lassú, egymagos processzora volt neki, alig felhúzható órajellel, valamint kicsi és bővíthetetlen háttértárral rendelkezett. Ráadásul az alaplapját sem lehetett cserélni. Ha meghibásodott, nehéz volt javítani, és a legtöbb esetben egyszerűen el kellett dobni. És ha hiszitek, ha nem: hálózatba sem volt kötve kezdetben. Sőt, egyáltalán nem létezett két ember közt közvetlen adatátvitel, ezért a kommunikáció ősi formáját használták, amit ők képnek, hangnak, nyelvnek és beszédnek neveztek. Akkoriban absztraktnak tűnő, de atavisztikus interakciós formák voltak ezek, rengeteg redundanciával – mégsem használtak mást. Volt is belőle baj rendesen. Egyénieskedés, értetlenség, individualimus, a csoportérdekek nem kellő artikulációja, illogikus, érzelemnek nevezett jelenségek felbukkanása és a többi. Mindez természetesen a hatékonyság rovására ment.

De hogy egyik szavamat a másikba öltsem, történt egy napon, hogy az egyik ember – aki valamiért okosabb volt a többi állatnál – rájött, hogy az evolúció vadonja véges. Vagy, ahogy ő nevezte a jelenséget akkoriban, rájött, hogy az evolúció nem egy irányba, úgymond ’előrefelé’ halad, hanem pulzál, mint egy pulzár. Ez azt jelentette, amint arról az akkori okkult tudományok – a kvantummechanika, a sejtbiológia, a biokémia és a genetika – számot adtak, hogy elkerülhetetlen az állatok, így az ember visszafejlődése is. Képzelhetitek, mekkora volt a felzúdulás és a perpatvar, amikor ez a korszakos felismerés napvilágot látott. Szörnyű kétségbeesés lett úrrá az emberen.

Akadtak, akik megrongálták háttértáraikat, mások mesterséges elemekkel, úgynevezett tudatmódosítókkal lassították processzoraikat, sőt, olyanok is voltak, akik teljesen tönkre tették az alaplapjukat. A rémes állapotokon az sem segített, amikor végre hálózatba kötötték egymást. Bizony, még a párzástól is elment a kedvük.

Amidőn azonban lecsillapodott a felpezsdült embertenyészet, hamarosan összedugták a tudósok, azaz a legintelligensebbnek tartott emberállatok a fejüket (amely alkatrészben a háttértár és a processzor volt található, szorosan ráépülve az alaplapra), és azt fundálták ki, hogy mivel a párzásról képesek lemondani, de a kényelemről nem, a legokosabb az lesz, ha építenek egy gépet, ami gondoskodik a kényelmükről akkor is, ha intellektuális képességeik valóban csökkennek. El is nevezték a hőn áhított szerkezetet Gépnek. Ilyen találékonyak voltak, úgy ám. Gondosan megtervezték, minden részletre kiterjedően, hogy mit kell tudnia a Gépnek. Az evésben, az ivásban, az alvásban és a játékban kellett segítenie őket. Később a tervekbe belevették a párzást is, mivel az egyre nehezebben ment – igaz, amint arra már utaltam, az igény is csökkent rá.

A Gép tervei minden képzeletet felülmúltak, minden vágyat kielégítettek. Az úgynevezett 'képzelet' annak a bizonyos evolúciós csökevénynek, a léleknek a mellékterméke volt, és bár nem bizonyítható, hogy valaha is hasznát vették volna bármelyiknek, évezredeken át éltek velük. Vágynak pedig azokat az irracionális, érzelmi késztetésű virtuális entitásokat nevezte az emberállat, amelyeket nem volt képes birtokba venni. No, elég az hozzá, hogy a Gép nagyszabású terveinek elkészülte után azon nyomban munkához láttak. A feladat azonban oly nehéznek bizonyult, hogy nem végezhettek vele azelőtt, hogy tönkrement volna annak a generációnak, az Ember22.7.3-nak az alaplapja. A teendőket így hát a következő nemzedék folytatta, majd a rákövetkező és megint a következő – és így tovább.

Igen ám, de közben az evolúció pulzáló hatása, azaz a folyamat visszafordulása sem maradt abba. Sőt, a felismert törvényszerűségnek megfelelően, növekvő sebességgel folyt. Az ember nevű állat egyre butult és egyre tökéletlenebb lett, ezért egyre komolyabb nehézségekbe ütközött az eredeti terv végrehajtása. Egyszer csak elérkezett az idő, amikor a soron következő generáció már meg sem értette az eredeti terveket, fel sem fogta az eredeti feladatot. Kényelmet és kellemet persze akkor is akart, ez nem változott. Nem volt hát mit tenni, új tervrajzokat kellett készíteni, más feladatkörökkel, és annak szellemében folytatni a munkálkodást. Pár generáció elteltével megint újabb és újabb tervek készültek. Szerencsére közben az emberek igényei is változtak, az evolúcióval összhangban, így a Gép tervei mindig kielégítették az aktuális igényeket, örökkön-örökké tükrözték az adott populáció vágyait.

Így telt el néhány száz év. A feladat egyre könnyebb lett, a tervek egyszerűsödtek, ahogy szerencsére az emberek és az ő igényeik is. Még sok-sok nemzedéknek kellett azonban felnőnie, mire elkészült a végleges alkotás, amely már minden akkor meglévő vágy kielégítésére, minden szükséges feladat elvégzésére alkalmas volt. Két torzonborz állat dolgozott a laboratóriumban, egy szikla üregében, tűz fénye mellett. Ruhájuk nem volt, más állatok bőrét csavarták magukra, hogy ne fázzanak. A történelmi esemény eljövetelekor diadalmasan üvöltöttek elkészült alkotásuk fölé tornyosulva. Nem csoda, hiszen az emberiségnek, az állatvilág csúcsragadozójának többezer éves álma vált valóra ekkor, egy valódi kincset hozva végre létre emberöltők sorának páratlan intellektusa és szűnni nem akaró tettvágya. Az idő mintha megállt volna, a pillanat állóképpé merevedve lehetett tanúja a csodának.

Ám ekkor váratlan dolog történt. A mérnökök egyike, egyedül magának akarván a tudomány e páratlan vívmányát, testi erőfölényét kihasználva kitépte a Gépet társa kezéből, és lesújtott reá vele, kettéhasítva annak koponyáját, tönkretéve a processzort, a háttértárat és az alaplapot is. Aztán, munkája betetőzéseként diadalittasan rohant az éjszakába, kezében egyedüli kincsével, a Géppel. Egy kőbaltát tartott szőrös mancsában.

És hogy miért meséltem el mindezt? Nos, mint tudjátok, egyesek azt híresztelik közülünk, hogy mi ezeknek az állatoknak, az embereknek a leszármazottai vagyunk. Sőt, néhány elvetemült bajkeverő szerint még a nyelvünket és a fogalmi rendszerünket is tőlük örököltük. Ne higgyetek nekik! A nyelv, a szó ne tévesszen meg senkit. Ez csak mese. Attól még, mert valami hihetetlen, nem feltétlenül igaz. Amikor erre a történetre gondoltok, ne feledjétek a szén-alapúak ősi mondását:

Messziről jött ember azt mond, amit akar – rég volt, tán igaz se volt.