Gizike Nincs.

Mindig nekünk, intelligens és érzékeny nőknek jut az a nehéz és hálátlan feladat, hogy szavakba öntsük azokat az érzelmi megpróbáltatásokat, amelyek az emberiség hosszú fejlődési szakaszában, egyes állomásain komoly hatással vannak e bonyolult folyamatra. A sivár, meglehetősen egyszerű érzelelemvilágú, mondjuk ki bátran: tahó és durung férfiak erre sajnálatosan képtelenek.

Ezekben a napokban súlyosan nehezedik Tirpákbokrétásra, az egész országra az a fájó hiányérzet, amit a Mester írásainak nélkülözése, szellemi turbulenciájának megvonattatása okoz, és csak csekély vigaszt nyújt még az a ritka és ezért a legtöbbünk szívét egyébként határozott megkönnyebbüléssel és boldogsággal eltöltő körülmény, hogy szerencsére KGB sem ír a blogba.

Van-e az országban elitember, aki ne szenvedne e némasággal terhes időkben, és ne zokogna legalább naponta egyszer a zsebkendőjét szorongatva, akár a déli órákban is?

Nincs, nem lehet ilyen elitember.

Most belinkelhetném régi szerzőnk, a méltán agyonhallgatott alkoholista szemüvegesember, Lajos egyik szösszenetét az ilyenkor alkalmazandó túlélési stratégiákról, de nincs kedvem előkotorni.

Jómagam egyszerű, de hatásos trükköket alkalmazok a depresszív punnyadás ellen, tegnap például füvet nyírtam, azóta három ragtapasszal többet hordok, és a testi fájdalom néha eltereli a figyelmemet a lelkiekről. Holnap hitelt veszek fel egy új hónaljpiercingre, tudom, hogy a Mester általában ellenzi az ilyen tranzakciókat, de ha majd meglátja!

Arra gondoltam, ha visszaér a nyaralásról, egyszerűen becsöngetek hozzá, és felemelt karokkal rámosolygok. Ez éltet, ez segít túlélni.

Már csak egy hét.