tirpak-admin Hot&Tóta A. Lajos: Nemzeti ünnep

Már egy hete csak a Magára gondolok… mindig, meg-megállva.

Vicces postokat kéne írni, erről szólna ez a blog. Magát kéne kifiguráznom, Mester, fel kellene villantanom a humorosan kritikus oldalát mindannak, amit Maga művel. Restellem, fájlalom: nem megy. Nem megy, mert nem látom már a humoros oldalát ennek. A Maga alkotása mára minden oldalról nézve szörnyű, lehangoló, kártékony és megvetendő. Kiveszett immár belőle a poénlehetőség. Is. A blogján kommentelő kurszánkündük, virágelvtársak és csodaszarvasvadászok is csak egyvalamire jók: mindenki a Maga szerencséjének a kovácsa. A swenek, zulejkák és zék számára – ebben a közegben szocializálódván – az álláspont közlése és a vélemény formálása egyet jelent csak: az önelégült, mindentudó hordószónokok sajáttengely körüli pörgését, a merev test forgómozgását a síkban. A positive feedback kizárólagossága folytán fellépő egyre őrültebb pörgést, aminek ringplispíljében ülve a környezet egésze egyetlen masszává összeolvadt állóképpé válik, amelyből nem emelkedhet ki más alak, mint a hintában ülők pozitív Ön képe. Maga nem is akar mást, csak ezt a Maga tartást.

Maga persze nem agresszív a szó cselekvő értelmében, Maga csak táptalajt készít elő, butít, a végletekig leegyszerűsít és uszít. Még csak az kéne, hogy bármi mást is tegyen. Há’ mit fog Maga zörgő árnyakkal harcra kelni, fojtott zsolozsmát énekelni? Neem. Tüntetőt vagy cigányt maga nem ver bottal, hagyja a dagadt ruhát másra. Mente padlásra. Ment-e régen, nyikorgó Homárral ölében? Törékeny termetét a tőke megtörte.

Nem hiszek abban, hogy Maga ezt rendelésre teszi, nem hiszek abban, hogy kis lábaskában hazaviszi kegyelmeséktől vacsoráját, úgy estefelé, egy vasárnap. Nem hiszek persze a gizellaút-telaviv tengelyben sem, mint ahogy abban sem, hogy százezerszám terem a zászlólengető nyilas e honban. Itt csak a buta nemtörődömség van, Maga a meg nem gondolt gondolat, mely emberből emberbe szalad. Maga ezt ostobaságból és önimádatból teszi, mert Maga már azt is elfelejtette, hogy: „én még… ööö… szinte ember voltam”. Maga a saját szobrán dolgozik, és nemhogy nem érdekli, de észre sem veszi, hogy szarból épít várat. Magára.

Néha szóltak Magának, hogy ne mossa ennyire elvakult buzgalommal mások, de újabban már Magamaga szennyesét, mert a mosónők korán halnak. De Ön csak ment, és teregetett némán, összeszorítván állkapcsát, mint odakünn a nyers tél. Lomhán lábra kap, s mászik a súrolókefe. Maga és a leendő kormányszóvivő esete rosszabb, mint a Noszty fiúé Tóth Marival. Maga itt csak kommunikációs hibát lát, és halmazok metszetével eteti a népet tolvajról és cigányról szólva – fel sem merül Önben, kik azok, akik egész fazékkal esznek. Maga nemcsak beáll azok közé, hanem leghangosabb szócsövükké is válik azoknak, akik aktuális hatalmukat féltve nácizmust vizionálnak egy történelmi jelkép kapcsán. Akiknek legfőbb foglalatossága tagadni múltat, mellet verve, megbabonázva, térdepelve. Akik miatt nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli.

Maga vicces és humánus dolognak tartja a derék négerek élethelyzetét neutronbombával oldani meg, – hiszen erről szól a Civilization – s mindennek írástudóként való közlését olyan cselekedetnek, amelyre élete végéig büszke leend. Maga nem kérdezi, hogy kit temetnek, csak csengettyűzik a gyászmenetnek – a postás olykor köszön néki. Maga szerint az emberi kultúra fejlődésének, az intellektus kicsúcsosodásának manifesztációja a tökéletes gyilkológép, maga. Eközben pedig lép tárt sírokon által, komor pappal, néma szolgákkal. Hát gondoljátok meg, proletárok.

Maga kibicel, hisz Magának semmi se drága, s magában egy dalt zöngicsél, hogy el ne szálljon a kalapja: a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Csakhogy Maga a szezont az én faszommal, a más faszával keveri össze – és azzal veri a csalánt, amibe nem üt a ménykü. Maga tisztességtelenül játszik, amikor nem feled ugyan testamentumot, szörnyűt írni, de közben elmulaszt sírni, sírni, sírni – s írni.

Vicces postokat kéne írni, erről szólna ez a blog. Nem megy. Az alkotó elme inkább pihen, s csöndesen elmosolyodik a félhomályban. Az igazság egy és oszthatatlan, a győztesek igazsága csupán, hisz jogállamban pénz a fegyver. A megalázottak és megszomorítottak pedig a cigánybűnözés, a marginális csoportosulások, a lusták és tehetségtelenek, az önhibájukon kívül lecsúszott milliók, az otthonukban kattogó, halálváró nyugdíjasok és az agyhalottak karanténjába zárva kell, hogy tűrjenek, miközben az alkóv mögött szendereg, csücsörgő szájjal, rongy pólyában, s fölnyög néha egy kisgyerek. S ezalatt Maga a halál rokonaként tort ül, és csak látszólag átellenben azokkal, akik ezüst sátrak és fekete leplek alatt lóbálnak egy keresztet. Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét. A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

Iszonyat.